Ült vidáman, boldog mosollyal az arcán egy tál mákostésza fölött,

arcán az ízek somolya, s már bolyongott is gyermekkora emlékei között;

"Anyám is pont így csinálta" - szólt szeretőn Apu, majd halkan hümmögött

"Te is így fogsz emlékezni Rám, ha már nem leszek" - így szólt hozzám a két falat között.

Én nem hittem neki, csak ettem némán és legyintettem e szavakra:

"Ilyen nem lesz, te mindig leszel" - gondoltam, de nem voltam oly' biztos magamban.

"Te leszel, mert lenned kell és a halál nem fog rajtad, ugye?" - e kérdést hadartam

és ő csak szomorú mosollyal bólintott s e kegyes hazugságot simította hajamra..

Ma egyedül ülök a padon, egy üres tányér fölött és várom hogy szóljon;

eltűnt a mosolya, szakállas somolya, az apai szavak, miket ma már semmi sem pótol...

"Igazad volt Apu.." - könnyektől suttogom "De a haláltól hamis ígéret téged sem óvott!"

- rivallok rá a konyhában, de kezei helyett már csak a valóság szomorú szele kócol..