Beleszédülök a sorokba, azokba a zűrös kis emlékekbe,

amiket villanásnyi fejezetként írtál bele az életembe....

Szép szavak, kis elromlott, meghasadt szíved a meghatódó szemeidben.

Mennyire tudlak szeretni téged meg téged meg téged percekre!

Aztán elég, mert elfutok, mert mennem kell, mert még elveszek!

Ma elveszed az eszemet, holnap én a tiedet, de harmadnap már másét veszem el!

Nem lehetek a tied, amíg a világé lehetek, amíg még nem szerettem bele mindenhol mindenbe!

Szeretlek percekre, de a percek leperegnek és újra másba szeretek bele...

Fejezetek szép tolladból, szép ajkadról; annyira köszönöm ezt neked!

De most fordítsd el a fejed, és erősen gondolj arra, hogy mennyire nem kellek már neked!