(egy réges-régi írásom)

Egyszer volt, hol nem volt, innen nem is annyira messze, éppen csak a hatalmas horizonton túl, élt egy Holló. Minden megvolt benne, mi a tisztességes hollósághoz szükségeltetik : hosszú fekete tollak, komor, becsmérlő tekintet és pár kimért károgás az alkonyati erdők fölött. Magányosan, bölcselkedve élte életét; a világ rendjéről, vagy éppen a többi állat hóbortjairól elmélkedett. Ha éppen kedve volt, a madarak apróbb egyedeit okította madárjóslatra, filozófiára, vagy ami éppen az eszébe jutott. Máskor pedig inkább csak magányosan üldögélt az erdő legmagasabb fájának legmagasabb ágán és bámulta a végtelen csillagos eget.

Minden érdekelte a világban; hogy miért fúj a szél, hová bújik a gondolat, ha a világból eltűnik a gazdája, mi oka van a létének és mi célja a jövőjének. Magán is sokat törte a fejét. Akármilyen oldalról is közelítette meg gondolataival saját magát, az életét teljesnek és hiánytalannak találta, de önmagát már kevésbé tartotta ennyire tökéletesnek. Roppantul bosszantották az olyan dolgok, mint például, hogy minél többet tanul, annál kevesebbet tud, vagy hogy hiába minden igyekezete, egy szomorú állatka láttán sosem szorul el a szíve, nem könnyezik vele, maximum oda károgja neki a megoldást a bajára. Igaz, hogy még sosem röppent el egy bajbajutott mellett sem, de sosem érzett velük együtt. Úgy hallotta még régen valahol, hogy az együttérzés fontos, talán a legfontosabb ismérve a jóságnak, így logikusan kisilabizálta, hogy ő bizonyára nem lehet jó és ennek az oka az, hogy ő holló és a hollók már csak ilyenek.

Évekkel ezelőtt, amikor az erdő legmagasabb fájának, legmagasabb ágáról igyekezett egy diót egy kőre ejteni, hogy az az ütés hatására darabjaira váljék, két fehérhajú hóbortos emberlényt pillantott meg, messze az ágak között. Kosár volt a kezükben, éppen gombászhattak. Komolyan és mélyen beszélgettek a jóról és a rosszról, említettek vallást, filozófiát és irodalmi hasonlatokat. A holló nagyon megörült, hogy hallhat új, érdekes bölcseleteket a világból. Éppen egy versről beszélhettek, hogy mennyire közhelyes, mégis mennyire kifejező a fekete-fehérnek a rosszbaj és a jónak a küzdelme a sakktáblán. Ott, azon az aprócska kőlapon nincs helye sem színnek, vagy átmeneti szürkének. A fekete az mindig fekete marad a fehér pedig fehér és ez sosem fog változni. Nevetve hozzátette még az egyik, hogy "tudod barátom, nem véletlenül mondják, hogy ritka, mint a fehér holló, a rosszak között ritkán, vagy éppen soha nem sarjadhat jó". A holló szomorúan lebiggyesztette csőrét, mert ebből az egy mondatból mindent megértett. Leszállt az avarba és belenézett egy őszi pocsolyába, ami tisztán visszatükrözte szemébe a sosem múló feketeséget. Szerette volna akkor, hogy ez a két pára tévedjen, de bizony még ő sem látott soha kedves, vagy érzelgős, vagy éppen fehér hollót életében. Ettől a pillanattól fogva értette meg, mivel jár a hollóság. Többé már meg sem próbált beilleszkedni a többi madár társaságába, bájosan ugrándozni a falevelek között, vagy kedveskedve fogadni a kirándulók uzsonnás táskáinak tartalmát. Ő csak tisztogatta hosszú fekete tollait, komor és lesújtó tekintettel figyelte a magasból a nyüzsgő erdei életet és alkonyatkor az erdők felett károgott egy párat kimérten.

Akik őt látták, azt mondták ismerik. "Hisz ő a holló, a hollók pedig egyformák, gőgösek, szabadok és feketék..." Pedig mekkorát tévedtek! Ők csak látták a hollót, de sosem ismerték. Senki sem ismerte őt, legfőképpen ő saját magát nem ismerte. Észre sem vette, hogy attól a naptól fogva, hogy tudatosult benne hollói fekete mivoltja, nem telt el úgy nap, hogy valamely víznek a tükrébe bele ne lesett volna, hátha kifehéredett az a fekete. De sajnos az emberlények jól mondtak; ami fekete, az fekete is marad.

Egy napon, amikor  egy kis tavacska mellett pihent meg, igazán érdekes eset történt vele. Miközben önmagát és a hosszú kékesfekete tollait bámulta a víztükörben, egyszer csak elbambult. Gondolataiban, vágyai sűrű fenyvesébe röppent a holló, egészen mélyen, ahová előtte még ő maga sem merészkedett. Ahogy haladt az erdőben, minden sötétedett és ijesztővé vált. Gúnyos kacajok, megvető hangok kísérték útján, ezek voltak a félelmei, melyek igaz álmait és vágyait ölelték szorosan körbe. Már-már majdhogynem megrettent az egyre erősödő becsmérlő, mocskolódó, pocskondiázó kiáltásoktól, amikor hirtelen néma csend zuhant rá. A sötétség eltűnt, a kiáltásokat pedig lassan valamiféle halk dúdolás váltotta fel. Próbálta a hang forrását megtalálni, de valahogy sehogy sem sikerült meglelnie. Az orra előtt egy hatalmas rét terült el, a rét közepén pedig egy hatalmas tükör állt. Ekkora tükröt még sosem látott, a kerete, hófehér volt, mintha márványból lett volna, a keretben pedig egy csomó hollómadár szobra volt kifaragva, melyeknek a csőre arannyal volt díszítve. Megbabonázta a hollót a gyönyörűség és az a ragyogás, amelyet a tükör árasztott magából. Ahogy közelebb repült hozzá észrevette, hogy a dúdolás, amit korábban hallott, az bizony a tükörből jött. Kicsit még félt a tükörtől, de a hollókra jellemzően a kíváncsiság, a tudás iránti olthatatlan vágy erősebbnek bizonyult benne. Már egészen közel volt, éppen csak pár arasznyira, amikor a tükörbe pillantott, de abban a pillanatban nagyot szaltózott hátra. Egyszerűen nem hitt a szemének. A tükörben saját magát pillantotta meg, de egy egészen más világban. Az erdő vidámabb volt és élettel teli, a legmagasabb fának legmagasabb ágán egy csapat madár csicseregve figyelte őt, amint fészkén párjával ül és dúdol a pirkadati erdő fölött, a két fehér holló. "De hiszen... nem.. fehér?"

Álmai erdejéből hirtelen a döbbenet szakította ki. Sosem gondolta volna, hogy mi minden rejlik saját magában, mi mindent rejtettek el benne a saját félelmei. A vágyai annyira mások voltak, mint az, akinek látta őt a világ, hogy hirtelen azt sem tudta kinek higgyen; a világnak, vagy a vágyaiban saját magának. Ekkor újra belepillantott a víztükörbe, melyben egyből meglelte a választ. Aki akkor visszanézett rá, már hófehér, ragyogó, aranyfényű tollakkal, derűs, büszke tekintetű örömében károgó holló volt, aki dacolt minden szóbeszéddel, hollósággal és sakktáblával, amelyek azt hazudták neki, hogy ő fekete.