Pihen a lelkem...mélyen, pár repedt üveglap alatt pihen.

Halkan szuszog, pára virágot festve a barázdák helyére.

Szemem bogara egy pontot figyel.

A nyár komoly és én búcsúkat lihegek egy villám sebére.

Csendet gyúrok a szavakból ha kérdés érinti a lelkemet.

És ha a némaságot megtörném, recsegve roppanna bele a lelkem ebbe.

Szép írisz, szivárvány pompában villanó üveg rejt el bennem engem.

Űzni kell a kérdezőt, űzni messzire az emlékezésre felkérőt... mert felejtenem kell.

Isten hírével vigyen a szél, viharos hangom űzzön messze, messzebb tőlem el.

Fél évnyi nappal és éjjel. És a test él. De a lelkem pár repedt üveglap alatt pihen.